Család/Szülők

ERŐSZAK

Szinte mindenki átélte már azt a helyzetet amikor "rosszul" válogatja össze a szavait vagy tiszteletlenül szól és erre megpofozzák.

Szerintem ezzel nincs semmi baj, egy bizonyos határig. Persze, mondjuk évente egy-két pofon belefér. 

De sajnos sokszor a szülők is elvetik a sulykot. Én már nagyon sok pofont kaptam anyukámtól és apukámtól egyaránt. (kb. évente 2-3) És milliószor (van, hogy naponta többször is) összeveszünk legfőképpen azért, mert nagyon erőltetik a beszélgetéseket...de ez nem ide tartozik.

Erőszak: Bár elismerem, hogy néha egy kis legyintés nem árt senkinek, azért nagyon jó ötletnek tartom, hogy Amerikában -és talán Angliában is- bevezettek egy segélyhívó számot gyerekeknek. Azért mert van úgy, hogy a szülőnek rossz napja van és rossz emberen tölti ki a dühét- azon aki semmiről sem tehet. 

Nemi erőszak: Nagyon szomorú tény, hogy egyre több ilyen jellegű bűncselekmény van szerte a világon -családokon belül is. És az is baj, hogy az elkövetők -bár ez esetben családtag is lehet- nem kap életfogytiglant. Értem, hogy szeretjük őket attól,hogy ezt tették, de aki valamilyen hibát már elkövetett annak nem sok esélye van, hogy megváltozzon. A másik baj, hogy a sértett -gyerek/testvér - ilyenkor nem mer szólni a rendőrségnek, pedig ez a jó megoldás. Ha veled történt már ilyen, akkor az egyetlen tanácsom, hogy hívd a rendőröket. 

Bocsánat, hogy rövid lett, de ki kellett adnom magamból.
A fenyegetésekről ne is beszéljünk, éppen most mondta apám, hogy hozzám vágna egy poharat...nem baj, anyámtól már azt is megkaptam, hogy jobb lenne, ha nem születtem volna meg.
És csodálkoznak, hogy mindkét gyerekük húzna el tőlük a picsába? Kapják be a mákos gubámat.

Rocket*

SZERETHETŐEN IDEGESÍTŐK

Mint mindenki szülei, így az enyémek is idegesítőek. Az előző bejegyzést egy nagy veszekedésünk után írtam, szóval ne vegyétek komolyan, mérges voltam. Ritkán vagyok mérges, de ha az vagyok akkor nagyon. Az egyetlen ok amiért nem törlök ki, az az, hogy valószínűleg nem csak velem esett meg az, hogy úgy érzett, mint én tegnap. Valószínűleg még fogok is így érezni- szóval marad a bejegyzés. 

Szóval idegesítőek, hogy miért? Mert számon kérnek, parancsolgatnak, nem hagynak szabadságok, túlzottan féltenek és szigorúak. Igen ám, de ha tetszik, ha nem ezt csak szeretetből csinálják, védeni próbálnak. Igaz ez nekünk gyerekeknek a legnehezebb. Mindig úgy érezzük amikor épp nagy fegyelmezés/szidás van, hogy az egész ellenünk van. Ilyenkor tévedünk, sokszor. Bármilyen csöpögősen hangzik, igaz. 

Szerintem sokan, de én mindig arra gondolok amikor nagy szidást kapok azért amiért (szerintem) nem érdemeltem volna meg, hogy: Na majd, ha nekem lesz gyerekem akkor nem leszek ilyen bunkó vele! - Az a keserű igazság, hogy de ilyen leszek, bunkó, de az ő érdekében. Gondolj bele, ha apukád/anyukád kedvesen ordibálna veled miután egyest kapsz, akkor megtanulnád, hogy ez nem helyes és azt, hogy tanulni kell, hogy megélj? Nem hiszem. 

Ezt az utálóimnak, nem a szüleimnek küldöm! :)

Sajnos sokaknál elváltak a szülők, én nem tudom pontosan milyen érzés, de tudom, hogy nagyon fáj. Sok barátomnak a 'szemem láttára' váltak el a szülei. Nekik ilyenkor sok segítség kellett. Vannak akik azért, mert megszűnik (vagyis úgy érzik) a "család" fogalma, teljesen ,megváltoznak. Mondanám, hogy sajnálom azokat akiknek elváltak a szülei, de nem mondom. Senkinek nincs szüksége arra, hogy sajnálják. Inkább együtt érzek és segítek felállni nekik, a sajnálgatással nem megyek semmire. Mindegy is, az egészből csak annyit akartam kihozni, hogy bár sokszor nem értesz velük egyet (és azt hiszed utálod őket) mindig szeretni és tisztelni kell őket., bármilyen nehéz. 

8. szabály: Ha valaki utál, akkor gondolj erre: 1. Ha van utálód, akkor valamit nagyon jól csinálsz. 2. Csak erősebb leszek az által, hogy utál! :)

Ennyi elég is. :) Remélem azért kivehető volt a mondani valóm! 

Xoxo,

Rocket*

GYEREKKOR

A legtöbb embernek amikor azt mondja, hogy nehéz gyerekkora/fiatalkora volt arra gondol, hogy csúfolták az osztálytársai vagy, hogy kívülálló volt. Velem ez teljesen másképp van, persze sokan piszkálnak és utálnak, de ne érdekelnek. De akkor ki igen? Erre a kérdésre az szokott lenni a válasz, hogy a család és a barátok.

Család: ilyenkor nem tudom kire gondoljak a unokatesóimra, a nagypapámra vagy esetleg a másik nagypapámra akit bár nagyon szeretek – de néha kiborít.  Vagy gondoljak egyszerűen a szüleimre? Akik nem mindig értenek meg és bármit mondok el nekik van, hogy „felhasználják ellenem”. Néha belekötnek abba amit mondok és a céljaimba. És – bár nem mondják – tudom, hogy azt hiszik, hogy leszek az aki akarok lenni, nagy álmaim vannak és nem a legegyszerűbb utat választottam magamnak, de igen képzeljétek: sikerülni fog! 

Rajtuk kívül az utolsó reménységem lenne a testvérem. Akivel sokszor nagyon egy húron pendülünk – mivel ugyanaz a véleményünk sokmindenről, mégis teljesen mások vagyunk. Nélküle nem az lennék aki ma vagyok, nagyon szeretem, de...

Ha betekintek, nagyon mélyen és a legrosszabb pillanatokban, akkor csak pár ember van aki igazán megért. Az egyik a nagynéném akit anyáék szintén egy "érdekes személyiségnek" tartanak a szüleim, vele bármiről tudok beszélni, ő egy kicsit megért. A másik ember a legjobb barátnőm. Ő mindent tud rólam és nem mondja el senkinek. Az egyetlen ember akiben igazán bízom. Mi mindig elválaszthatatlanok leszünk. 
Rocket* (egy nagyon rossz pillanatában.)